Húsz éves a Magyar Köztársaság. Nagykorú, mégis korlátozottan cselekvőképes. Miért? Mert a „hős” rendszerváltók levágták kezét-lábát, szellemét elhomályosították, hogy mára csak az EU és az IMF nagyhatalmú urainak beleegyezésével vonszolhassa meggyötört testét.
Na nem a köztársaságot sajnálom. Volt nekünk egy jobb, egy élhetőbb: a népé. Soroljuk, milyen gyertyák díszítik a mai tortát? Bezárt iskolák, éhező gyerekek, leépített kórházi ágyak, ellehetetlenített mentőszolgálat, elkótyavetyélt közüzemek, felszámolt gyárak, hajléktalanok, munkanélküliek, koldusok, elárverezett otthonok, öngyilkos családfők, megnyirbált nyugdíjak, méregdrága gyógyszerek, fagyhalottak… Soroljuk még, urak? Túl sok lesz abból a gyertyából, nemhogy szülinapra, temetési szertartásra is! Mert minden egyes láng egy vádpont, vádpont mindazok ellen, akik húsz éve duhaj tobzódásukban a sajátjukért elvették a Mindent. Életet, sorsot, jövőt. Ünnepet ülnek még most is, glóriává fényezve a szmogot, hátha van még, aki elhiszi: a meghatottságtól fuldoklik, nem a füsttől.
Október 23-án szokatlan csend volt Magyarországon. Persze, választások előtt nem illik a „balhé”. Mégis, más érzésem volt. Mintha mi, a csendes többség szomorúan emlékeznénk arra, ami húsz év előtt volt. Apáink, nagyapáink önzetlen munkájára, a felépített hidakra, gyárakra, megművelt földekre, szorgosan zakatoló üzemekre, falkában legelő jószágokra, egy tisztességesebb világra. Ahol nem kellett sután elfordulni a hajléktalan kéregetőtől – mert nem volt olyan. Ahol nem kellett beteg gyerekeknek adakozni – mert az állam megadta nekik, amit kellett. Ahol nem kellett állásért reménytelenül kuncsorogni – mert volt munka, s így fizetés is. Szinte semmink nem maradt.
Kilencmillió magyar a kordonon túlról csodálhatja, hogyan élnek a gazdagok. Ekkora kárt nemhogy húsz év, de évszázadok alatt sem tettek holmi királyok. Na igen, ők talán tudták, hogy ha az istenadta népnek nincs miből adni, hát nekik se lesz. A mostani kiskirályokat ez húsz év alatt nem érdekelte. Ami kellett nekik, elvették, a többi legyen az újkeletű harácsolók gondja. Az ő megélhetésük generációkra biztosítva van… Hallottunk már ilyet, innen is az ősi harag: mi lesz, ha visszakérjük saját gyermekeink jogos örökségét? Ideje, hogy mi fújjuk el végre a gyertyákat!
