Mit akar a Munkáspárt?

 Húsz év alatt már három választást megnyertünk – a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltjének ez volt a legfontosabb a húsz évből. Mesterházy Attila amúgy sok szocialista társához hasonlóan először a Fidesznél kopogtatott a rendszerváltás után, aztán a szocialistákkal jobban megegyezett. Talán nem csak véletlen, hogy a mostani kongresszusuk jelszava is Új kiegyezés volt. Érthetőbben ez új alkut jelent: az emeszpés urak újra megalkudtak a baloldalisággal, a magyarsággal, kiszolgáltattak mindent Gyurcsánynak és üzlettársainak.

A Magyar Szocialista Párt az utóbbi néhány évben mindig más és más helyen tarja kongresszusait. Olyanok, mint egy kis tehetségű bűnszövetkezet, amely a találkahely elrejtésével próbál menekülni a törvény elől. Az MSZP vezetői a múlt hétvégén a küldöttek számán is spóroltak, szinte csak olyanok jöhettek, akikről tudták, kire és hogyan voksolnak. A külsőségeknek is megadták a módját: kerek asztaloknál, fehér terítő mellett kellett még szavazniuk is az uraknak és hölgyeknek. 
Programjukat 90 százalékos többséggel fogadták el. Az anyagnak csak a színe vörös, már jelszavakban sincs nyoma sem a baloldaliságnak. Ha így Karácsony környékén kézbe veszik egy szupermarket reklámjait, nagyjából ugyanazt kapják. Ha pedig a Provident nevű, kormányzati jóváhagyással és támogatással működő uzsorakamat-cég hirdetéseit nézik, szinte csak a képek mások propagandaanyagon. Azonban ez ezen az MSZP kongresszuson sem érdekelt senkit. A szocialisták felső, közép és minden egyéb szinten is azt tették, amit az elmúlt húsz évük logikája diktált. Alkudni, megalkudni, jó helyen lenni és kellő emberekkel jóban lenni.

Aligha véletlen, hogy az országos választási listájukon veszekedték a legtöbbet. Az vérre, az pénzre ment. S ami mostanában messze nem utolsó szempont ennél a pártnál: a parlamenti képviselőséggel járó mentelmi jogért is harcba mentek. 
Aztán persze „kiegyeztek”, a választási listát ugyan csak az ott lévő kiválasztottak 70 százaléka hagyta jóvá, de hát ez az ő szempontjukból érthető: hol van már annyi pénz, amivel mindenki megvehető?

Mesterházy Attila, amióta miniszterelnök-jelölt, borotválkozik is, s hát gyaníthatóan nem első és nem utolsó „image-váltása” ez a politikusnak. Egykor a veszprémi Fidesszel kokettált, mint ahogy például Újhelyi István alelnök Szegeden ajánlotta fel szolgálatait Orbán Viktor pártjának. Az „MSZP-s nagy öregeknél” pedig - kezdve a karakán baloldaliságot csak a megélhetés határáig játszó Szili Katalinnal - a köpönyegek számát már senki sem számolja. Egy férfi és egy szervezet szabta meg. Egyiknek sincs köze a baloldalisághoz és Magyarországhoz. A férfi Gyurcsány Ferenc, a szervezet a Nemzetközi Valutaalap. Az első személyében és kapcsolataiban biztosítja, hogy a szervezet számára elfogadható, a vele kapcsolatban álló, a számára megbízható politikusok lesznek az új MSZP frakcióban.

Ha azt gondolják, hogy ez rágalom, összeesküvés-elmélet, érdemes elolvasni Bajnai Gordon és Mesterházy Attila kongresszusi beszédeit. Mindkettő egyetlen egy „sikert” hangsúlyoz, csak egyetlen viszonyulási pontot lát, már-már könyörögve érte a következő Fidesz-kormánynak is: teljesítsük továbbra is az IMF feltételeit.

Az IMF-nek egyetlen célja van: rákényszerítsen mindenkit, hogy tőle vegyen fel hitelt, majd azt kamatostul visszakapja. Vagy a pénzt, vagy az országot, de leginkább mindkettőt. Ezt a Magyar Szocialista Párt, a baloldali nevet bitorló gyülekezet most újra megszavazta.

Ha humorosan, és nem tragikusan élhetné meg sokat szenvedett lakosságunk a rendszerváltó kormányok és azokat elvtelenül támogató ellenzékiek látszat-intézkedéseit, akkor a jól ismert „kész átverésnek” is lehetne tekinteni a sorozatos hazudozásokat.

A magyar nép első nagy megtévesztése a szépreményű rendszerváltással kezdődött. „Kész átverés” volt a vértelen ellenforradalommal hatalomra jutott új elit részéről, hogy jóléti társadalmat és szociális piacgazdaságot ígértek a hiszékeny választópolgároknak – és rablókapitalizmus lett belőle. Aztán folyamatosan következtek az arcpirító mellébeszélések, művészi fokon. Két évtized távlatából tanulságos áttekinteni a jelentősebb történéseket, és összevetni a szemfényvesztéseket a bekövetkezett valósággal. „Kész átverés” volt az az elméleti kinyilatkoztatás, hogy a szocializmusban felgyülemlett, mintegy 20 milliárd dolláros államkölcsön miatt rendszerváltásra van szükség. Ma ennek hatszorosa az államadósságunk, és sokszoros az adócsapdába kényszerített lakosság uzsorakamatokkal megnövelt hitelállománya. Mégse jut eszükbe a csalóknak, hogy nagyon indokolt lenne már egy új rendszerváltás... “Kész átverés” volt az ideológiailag sem alátámasztható, hazug propaganda, hogy csak magántulajdon alapján lehet gazdaságos tevékenységet folytatni. Ezzel a hazug szemlélettel a világszínvonalon, hatékonyan termelő üzemeket (Csepel, Diósgyőr, Rába, Ikarus, Videoton, sorolhatnánk) lehetetlenítették el.

Mindezeket azért, hogy júdáspénzért, főként külföldiek tulajdonába adják a nemzet vagyonát, vagy a rabló privatizáció folyamán kialakítsák a hazai burzsoáziát. „Kész átverés” volt az agrárium „tudorainak” az a korszakalkotó tézise, hogy nem kellenek nekünk kolhoz-típusú szövetkezetek, sem állami gazdaságok. Pedig ezek akkor már a falu fejlődésének meghatározói voltak. Előrelátásuk eredménye lett, hogy a magyar gazdaságban akkora termelési és piaci visszaesés következett be, amelyet évtizedekig nem lehet helyrehozni (különösen nem vadkapitalista viszonyok között). „Kész átverés” volt, hogy a jogállamiságot és törvényességet hirdették őszinteséget vágyó népünknek, ugyanakkor a milliomos csalók és sikkasztók közül még azok sem kapnak méltó büntetést, akiket nemzeti elfogató parancsra sikerült kézrekeríteni. Háborítatlanul működnek a különböző (olaj, szesz, lakásfelvásárló, stb.) maffiák, virágzanak az állami megrendelések panamázási ügyletei, a külföldi adóelkerülések, és más káprázatos bűncselekmények, mind-mind következmények nélkül, vagy 80 évre titkosítva! A jogi tisztességtelenségek teteje, hogy a nagystílű kapcsolatokkal rendelkező bűnözők helyett nálunk a bűnüldözőket némítják el, amire talán ma az EU-nak is illene felfigyelni. „Kész átverés” még ma is, hogy a pénzintézetek átfogó hiteleket ajánlanak az általuk adósságcsapdába kergetett adósok részére. Vitathatatlan tény, hogy a változtatható devizakamattal és a kíméletlen uzsorakamatokkal, az etikátlan hitelközvetítő díjakkal és a folyton növekvő banki költségekkel teljesíthetetlenné váltak a lakossági tartozások. Az áthidaló hitelek nem jelentenek valóságos megoldást, mivel a tartozások további növekedését, és ezáltal a kilátástalanságot fokozzák. Sürgős kormányintézkedések kellenek a lakásárverezések megakadályozására, közös állami, banki és adóterhek átvállalására. Szemfényvesztő „kódexek” helyett igazságos törvényekre és azok következetes betartására van szükség!

„Kész átverés” volt a közelmúltban igazságos és arányos válságkezelésről beszélni, amikor „tisztességes és szociálisan érzékeny” képviselőink lényegében csak az EU átlagánál jelentősen alacsonyabb nyugdíjak és a szociális juttatások megnyirbálásában látták a megoldást, ami világosan tükrözi az emberi szolidaritási tisztességüket és alkalmasságukat... Eszükbe sem jutott, hogy hasonló színvonalon vészeljék át a világválság nehézségeit, mint megnyomorított választóik. Pedig számos megoldás kínálkozott volna a szabadrablások erőteljes megadóztatásával, vagy reprivatizáció val, a bankkonszolidáció milliárdjai nak visszafizetésével, vagy igazi vagyonadózással. Érthetetlenek a társadalom számára a százmilliós végkielégítések és sokmilliós havi- és mellékjövedelmek, és még mindig nem nyílt ki az emberek zsebében a bicska! „Kész átverés”, amit a választott képviselőink a vagyonbevallási mutatványokkal elkövetnek. A kétes úton megszerzett tulajdonaiknak csak jelentéktelen része a sajátjuk, a vagyon többsége családtagok, rokonok nevén van nyilvántartva. Nem szerepelnek a bevallásokban a külföldi bankokban elhelyezett betétek, de még az adóparadicsomokba mentett csalások sem. „Kész átverés” volt a napokban, hogy a népszavazást követelő kezdeményezéssel szemben a honatyák lesajnálták a törvényességet, és a számla nélküli költségtérítések megszüntetése helyett arcátlanul tovább növelték érdemtelen haszonszerzésüket.

A fentiek mellett megannyi igazságtalansággal találkozik napjainkban a jóhiszemű állampolgár. Már csak az a döntő kérdés, hogy meddig tart tűrőképessége a végtelen átverések láttán.

Miközben „tombol a válság” az MSZP és a Fidesz százmilliós előválasztási kampányba kezdett. A szocialisták amerikai jelképekkel magyarázzák a bizonyítványukat, lehazudva a csillagokat is az égből, a Fidesz pedig meglévő szavazóit győzködi a várható diadal örömeivel. Mindeközben a lakosság végképp eladósodik, tízezrek veszítik el munkájukat, s nem pártok óriásplakátjai, hanem az ebéd és vacsora között kénytelenek választani. Ezen csak a Munkáspárt tud és akar változtatni.

„Tesszük, amit tennünk kell” – hirdetik országszerte az MSZP óriásplakátjai, postaládából kieső programfüzetei. S ez az a pillanat az elmúlt hét évben, amikor a Magyar Szocialista Párt vezetői tényleg őszinték. Higgyék el, nem hazudnak, csak helyesen kell olvasni a jelszavukat.

Teszik, amit tenniük kell. Magyarán lopnak tovább, privatizálnak tovább, mindent átjátszanak a hozzájuk közel álló vállalkozók kezébe, amit lehet. Eközben lelkesen reklámozzák ennek a tökéletes ellentétjét. Az MSZP elnöke, Lendvai Ildikó messiási mosolyú fényképe alatt vallja: a válsággal vívott vérre menő harc közepén arra büszke, hogy azért a nyugdíjasokat megvédték. Hát hogyne: a 13. havi nyugdíj megszüntetésével, átütemezésekkel és sajátosan értelmezett korrekciókkal összesen 80 milliárd forintot vesznek el az idős emberektől. Lendvai asszony szerint „vigyáztak a gyermekétkeztetés forrásaira is”. S tényleg, jól vigyáztak, hiszen „csak” 17 milliárd forintot vontak el az úgynevezett menzapénzből.  A szocialisták védelmet ígérnek a bankhiteleseknek is, s nyilván csak puszta véletlen, hogy ennek jegyében kormányzati pr-szakemberek – többek között két volt kormányszóvivő – segíti a nyíltan uzsorakamatot kínáló Provident reklámjait. A szocialisták persze új szabályokat is hoztak, eszerint a Providentnek már mindent el kell mondania kamatairól. Érthető hasonlattal: szabad lopni, csak el kell mondani az embereknek, hogy loptok. Utóbbit természetesen lehet olvashatatlan kisbetűvel is.

Seriffcsillaggal – hiába, látszik az amerikai kampányszakemberek munkája – hirdeti a Magyar Szocialista Párt a törvényt és közbiztonságot. A valóság? A törvényt elsősorban éppen a párt prominensei nem tartják be: az ifjúsági pályázati pénzeket lenyúló Zuschlag János, a BKV-t szétszervező Hagyó Miklós, Erzsébetváros polgármester tolvaja, Hunvald György. Ők azért ismertek, mert már lebuktak. S rend lenne az utcán: ahol menetel a betiltott gárda és szamurájkardot ránt a cigányvajda. Miközben a rendőr félénken arrébb araszol.

Ahhoz persze már az MSZP-nek sem volt képe, hogy az egészségüggyel reklámozza magát… Alighanem erre már a tengerentúli reklámosok is azt mondták: a hazugságnak is van határa.

Mibe kerül mindez? Nem hivatalos becslések szerint az összeg már most, amikor még hivatalosan el sem kezdődött a választási kampány megközelíti a félmilliárd forintot. Honnan? A pártkasszából. Ám ha ennyire baloldali, s ennyire szociálisan érzékeny ez a párt, az MSZP, nem lenne ezt érdemes esetleg az elesettek támogatására fordítani. Vagy mondjuk odaadni a mentősöknek, akiktől 400 millió forintot vont el a szocialista kormány? S akkor talán el lehetne tekinteni attól is, hogy honnan kerül ennyi pénz abba a bizonyos pártkasszába…

Ilyenkor szokás azt mondani: na de a Fidesz! A Fidesz azonban most nincs kormánynál, ha akarna, sem tudna lopni. S a másik esetleges tolvajlása sem mentesíti a valós bűnözőt.

Persze a tény attól még tény: hitelből, vagy majdani kormányzati szívesség előlegjéből a Fidesz legalább annyit költ, mint a szocialisták. Ráadásul nekik még hazudniuk sem kell, csak rámutatni az MSZP hibáira és bűneire. Mert, hát tény, hogy bűnözök vannak az MSZP soraiban, tény, hogy eladósodott az ország, példátlan a munkanélküliség. Miközben százmilliós villákat épít a pénzügyminiszter és állami pénzekből támogatnak gyanús kaszinó-várost. A Fidesz kegyelmi állapotban van: mindössze szavazóit kell megtartania. Ez nem csak óriásplakátot, propagandakiadványt jelent. Telefonkönyveket végigpörgetve hív fel mindenkit Orbán Viktor gépi hangja. Csak a józsefvárosi polgármester választás idején fejenként legalább öt sms jutott minden mobiltulajdonosnak, akinek nyilvános a száma. Még a választások napján is, igaz ekkor nem pártot hirdettek, csak diszkréten figyelmeztettek: ne felejts elmenni szavazni!

S mindez csak előkampány, képzeljük el, mi lesz itt tavasszal.

Mit lehet tenni? Egy: ott kell felvenni a harcot, ahol tudjuk, az utcán. Kettő: mindenkinek el kell mondani, hogy nem ez az őrült, forintmilliárdos kampány nem szükségszerű. Megakadályozásához nem kell újabb rendszerváltás, még csak el sem kell kergetni ezt a két pártot a világvégére. Mindössze néhány törvényt kell meghozni, és azokat betartatni.

Először is betiltani a televíziós és rádióreklámokat, az óriásplakátokat. Másodszorra megszüntetni a pártok állami támogatását: gazdálkodjanak tagdíjból, adományból, de legalábbis ne az állami pénzt herdálják. Igaz, a pártok bevételeit a Számvevőszéknek a legszigorúbban kell ellenőriznie. Aki csal, vagy fekete pénzeket fogad el, az nem pénzbüntetést kap, hanem nem indulhat a következő választásokon. Mindez ilyen egyszerű. S ez csak a Magyar Kommunista Munkás párt programjában van benne.

 „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – kezdi Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány első fejezetét. Ez az egy mondat a kiáltvány, sőt a marxizmus lényege is. Az osztályharc elmélete fegyver, a munkás szellemi fegyvere. Olyan eszköz, amellyel meg tudja magyarázni saját helyét a társadalomban, sőt arra is választ kap, hogy mit kell tennie. A tőkés ezért akarja elvenni tőle. Ha a munkástól elveszik a marxizmust, akkor valami más elmélet kerül a helyébe. Van elég példa a mában. A munkást azzal igyekeznek megszédíteni, hogy a tőkés társadalomban esélyegyenlőség és verseny van. Győzzön a jobbik, a tehetségesebb! Nem ezt halljuk Gyurcsánytól minden nap? Miközben tudjuk, hogy a gazdag és szegény nem egyenlő eséllyel indul. A multi és a magyar vállalkozó között nem verseny van, hanem a multik egyoldalúan tönkre teszik a hazaiakat. Marx és Engels szellemi fegyvert adott 1848-ban az akkori munkásnak. Ezt a fegyvert a mai munkás is használhatja. Éppen azért, mert a kapitalizmus, a kizsákmányolás lényege nem változott.

 Marx történelmi példák egész sorával bizonyítja, hogy az évezredek során változott a kizsákmányolás formája, változtak a szereplői, de a lényeg változatlan maradt. A földesúré volt a föld, a jobbágy az ő földjén dolgozott. A földesúr akkor vált gazdagabbá, ha jobban megsarcolta a jobbágyát, többet dolgoztatta, egyszóval jobban kizsákmányolta. Ha a jobbágy jobban akart élni, netán szabadon, akkor bizony szembe kellett szállnia a földesúrral. 1514-ben Dózsa György bizonyára szívesen választott volna kényelmesebb megoldást, mint az igen kockázatos parasztháborút. De gyorsan rájött arra, hogy a főuraknál nem lehet lobbizni, barátkozni. Lehet, csak akkor az már nem a népről szól. Egy eszköze maradt: az osztályharc, sőt annak is legkeményebb formája, a felkelés. Marxista volt-e Dózsa? Természetesen nem, de felismerte, hogy a magyar paraszt érdekeit csak a földesurak ellenében valósíthatja meg.Osztályharc létezett Marx előtt is. Osztályharc létezik akkor is, ha mi nem ismerjük fel. Az osztályharc törvényszerűen létezik, nem attól függ, hogy a szereplők jók vagy rosszak. Attól törvényszerű, amit Dózsa parasztjai is felismertek: nem lehet egyszerre gazdag a paraszt is, a földesúr is, a tőkés is meg a munkás is. Megdöbbentő, hogy mennyien áltatják magukat most is azzal, hogy például az egészségügyi törvény nem politikai kérdés. A politikai szót nyugodtan helyettesíthetjük az osztályharc szóval. Ha a tőkés kezébe kerül az egészségbiztosítás, a munkástól, a dolgozótól fog pénzt elvenni, akár felismeri ezt a munkás, akár nem. Akkor már jobb, ha felismeri, mert akkor legalább harcolhat ellene.

Hunvald György korrupt politikus. Letartóztatták, mert bűncselekmények egész sorát követte el. Nem egyedül, nem csak önmagáért: sokaknak jutott az állami vagyon fosztogatásából. De csak őt csukták le. Egyelőre. Hiszen ő a polgármester, Erzsébetváros mindenható aláírója. Ezért lehetett rábizonyítani, hogy ingatlanokkal, ilyen-olyan szerződésekkel javította szocialistának álcázott barátai „nehéz anyagi helyzetét”. S a barátok hálásak, nem felejtenek. Főként azért nem, mert tudják, ha felejtenének, esetleg Hunvaldnak eszébe jutna, hogy a rendőrségnek kiket is kellene még megkérdeznie az ellopott milliókkal, milliárdokkal kapcsolatban. Kinek érné ez meg? Senkinek. Mármint a jól lesajnált adófizető polgároknak, az általuk jól definiált senkiknek. Még a végén vagyonelkobzásokkal csökkenne az ominózus költségvetési hiány…

Az, hogy valaki börtönbe kerül, ma már nem hír. Közhely. Unalmas. Talán csak azok gondolnak bele ennek hátterébe, akiket érint ennek hatása: a család, a munkáltató, a barátok. Hunvald György esetében leginkább az utóbbiak. Erzsébetváros polgármesterének letartóztatása ugyanis olyan méhkas megbolygatása volt, ahonnan igen sokakat „megcsipkedhetnek”. A barátok hát összefogtak, hogy a munkáltató – vagyis az önkormányzat - mindmáig félmillió feletti fizetést juttasson Hunvaldnak, nehogy a családnak nyomorognia kelljen. Igaz, már nem szolgálati luxusautó viszi a gyerekeket az iskolába, hanem a kirendelt „közszolgálat”, s a házat, nyaralót, tízmilliós képeket sem viszi még a behajtó, de hát ki tudja… Vigyázni kell, mert a megszorongatott ember, ha mindenét veszni látja, tán túl sokat mesélhet. Az elmúlt héten az önkormányzat a Fidesz kezdeményezésére felvetette: talán mégse kéne olyan embernek százezreket adni a közvagyonból, aki az utcára sem léphet ki, nemhogy a közjó érdekében munkálkodna. Legyünk cinikusak: lehet, hogy még így is jobban járunk. De nem ez a lényeg. Összeült a díszes testület, szavazott, s 10-9 arányban megszavazták, hogy a Hunvald Gyuri olyannyira jó polgármester még így is, hogy bizony járjon neki az a fizetés. Hárman tartózkodtak. Ők vajon mennyiért?

Lendvai Ildikó – ha nem emlékeznénk, ő ma a szocialisták pártelnöke – természetesen hallatta hangját. Na nem a tisztelt képviselőknél, akik megszavazták a javadalmazást, hanem a médiában. Mert ő, tisztességes honanyaként elítéli Hunvald további javadalmazását. Lehet, neki nem jutott azokból az üzletekből? Vagy megint csak kell a nép altatása? Persze, hogy kell. Jönnek a választások, s az átlagember nemhogy háromszázezret, de lassan egy fillért sem visz haza jól megérdemelt munkájából – mert nincs neki. Ha lecsukják, mert tyúkot lopott, a család éljen, ahogy tud. Az ő munkáltatója nem fizet… Hunvald György börtönben van, nem dolgozik, mégis annyi pénzt ad haza, mint három, éjt nappallá tévő, kizsákmányolt szakmunkás. Ne szoruljon ökölbe a kezünk? Igen, ezt a kérdést ma még a Fidesz vetette fel. Holnap, ha az ő emberük kerül ilyen helyzetbe, hol lesz a különbség? Hazánk vezetői között a tisztességes politikus mára nem ritka madár, hanem kipusztult állatfaj. Nekünk kell feltámasztani!

Húsz éves a Magyar Köztársaság. Nagykorú, mégis korlátozottan cselekvőképes. Miért? Mert a „hős” rendszerváltók levágták kezét-lábát, szellemét elhomályosították, hogy mára csak az EU és az IMF nagyhatalmú urainak beleegyezésével vonszolhassa meggyötört testét.

Na nem a köztársaságot sajnálom. Volt nekünk egy jobb, egy élhetőbb: a népé. Soroljuk, milyen gyertyák díszítik a mai tortát? Bezárt iskolák, éhező gyerekek, leépített kórházi ágyak, ellehetetlenített mentőszolgálat, elkótyavetyélt közüzemek, felszámolt gyárak, hajléktalanok, munkanélküliek, koldusok, elárverezett otthonok, öngyilkos családfők, megnyirbált nyugdíjak, méregdrága gyógyszerek, fagyhalottak… Soroljuk még, urak? Túl sok lesz abból a gyertyából, nemhogy szülinapra, temetési szertartásra is! Mert minden egyes láng egy vádpont, vádpont mindazok ellen, akik húsz éve duhaj tobzódásukban a sajátjukért elvették a Mindent. Életet, sorsot, jövőt. Ünnepet ülnek még most is, glóriává fényezve a szmogot, hátha van még, aki elhiszi: a meghatottságtól fuldoklik, nem a füsttől.

Október 23-án szokatlan csend volt Magyarországon. Persze, választások előtt nem illik a „balhé”. Mégis, más érzésem volt. Mintha mi, a csendes többség szomorúan emlékeznénk arra, ami húsz év előtt volt. Apáink, nagyapáink önzetlen munkájára, a felépített hidakra, gyárakra, megművelt földekre, szorgosan zakatoló üzemekre, falkában legelő jószágokra, egy tisztességesebb világra. Ahol nem kellett sután elfordulni a hajléktalan kéregetőtől – mert nem volt olyan. Ahol nem kellett beteg gyerekeknek adakozni – mert az állam megadta nekik, amit kellett. Ahol nem kellett állásért reménytelenül kuncsorogni – mert volt munka, s így fizetés is. Szinte semmink nem maradt.

Kilencmillió magyar a kordonon túlról csodálhatja, hogyan élnek a gazdagok. Ekkora kárt nemhogy húsz év, de évszázadok alatt sem tettek holmi királyok. Na igen, ők talán tudták, hogy ha az istenadta népnek nincs miből adni, hát nekik se lesz. A mostani kiskirályokat ez húsz év alatt nem érdekelte. Ami kellett nekik, elvették, a többi legyen az újkeletű harácsolók gondja. Az ő megélhetésük generációkra biztosítva van… Hallottunk már ilyet, innen is az ősi harag: mi lesz, ha visszakérjük saját gyermekeink jogos örökségét? Ideje, hogy mi fújjuk el végre a gyertyákat!

Már Orbán Viktor is belebukott az „Egy a tábor – egy a zászló” elv alapján nyugvó jobboldali politikai család egyesítésébe. Fő törekvése egy olyan jobboldali néppárt létrehozása volt, amely magában foglalja és lefedi a teljes magyar jobboldalt, a radikális, fasiszta irányzattól kezdve a nemzeti-konzervatív felfogáson át egészen a liberális jobboldali vonulatig. A kísérlet kudarcba fulladt. Ugyan sikerült a Fidesznek néppárttá fejlődnie, de nem tudta teljesen maga alá gyűrni a jobboldalt – az MDF, majd a MIÉP, később pedig a Jobbik a jobboldal egy-egy önálló formációja, saját arculattal, saját politikai kultúrával. 

Sajnos az MSZP ilyen irányú törekvése sikeres volt. Igaz, hogy 1989-ben a baloldal súlyos válságba került, és akkoriban sok millió baloldali ember elhitte a szocialisták ígéreteit, mégsem volt szükségszerű, hogy a baloldal egyetlen igazán befolyásos pártja az MSZP legyen. Teret lehetett volna engedni más irányzatoknak is, köztük a Munkáspártnak, hogy érvényesüljön a baloldali pluralizmus elve. Azonban az MSZP vezetésében a hatalomvágy már akkor is fontosabb volt, mint a baloldal családját képező emberek, a dolgozók, szegények érdekeinek harcos képviselete. A híres milliárdos, Kapolyi László MSZP-MSZDP megegyezés alapján szolgálja a szavazóbázisát elhagyó, megszégyenítő, majd megnyomorító pártot, a Magyar Szocialista Pártot. A rendszerváltás után létező, egykor TSZ-értelmiségieket tömörítő Agrárszövetség az idők során megszűnt. Az egyedüli riválist, a Munkáspártot sikerült némileg meggyengíteni úgy, hogy az MSZP baloldali szárnya, Szili Katalin képviseletében, vélhetően titkos megállapodást kötött a Munkáspárt korábbi elnökségében lévő alelnökkel, Vajnai Attilával, hogy belső puccs előkészítésével az MSZP irányába tereljék a Munkáspártot. (Erre vonatkozó bizonyítékot lásd a Hírextra által közölt híranyagban, Tajcs Ferenc elszólásában: „Szóltak az MSZP-ből, hogy le kell váltani Thürmert”. Tajcs Ferenc ma is az MMP 2006 Heves megyei vezetője…) Ez a terv, mint ismeretes, nem sikerült, de arra jó volt, hogy a választások előtt zűrzavart okozzon a Munkáspártban. A Magyar Kommunista Munkáspárt továbbra is az önállóság útján halad, szövetségben több civil szervezettel, szakszervezettel.

Most, amikor az MSZP – jól megérdemelten – szinte csak egy lépésre áll a teljes összeomlástól, sok baloldali embert aggodalommal tölt el a baloldal sorsa. Hiszen ha összeomlik a vár, a baloldali közösség védtelen lesz a jobboldali törekvésekkel szemben. Igen, most már talán ők is tudják: hiba volt egyetlen várra bízni a baloldal építését, védelmét és koordinálást, mert a vár vezetői urakká vedlettek, leköpve ezzel saját népüket, a baloldali emberek széles táborát. Kérdés az, hogy a vár összeomlása után kinek lesz esélye új várat, baloldali várat építeni Magyarországon?

Szorgos jelentkezők vannak a feladat elvégzéséhez. Baloldali megújulást hirdettek és Zöld Baloldalt, amelyet néhány atomméretű kis szervezet, mint pl. a Fiatal Baloldali Unió és az Európai Feminista Kezdeményezés egy másmilyen Európáért Zöld Demokraták alapítottak. Kik a vezetők: az egykori rendszerváltó SZDSZ-es, ma pedig marxista színekben tündöklő Tamás Gáspár Miklós, valamint Vajnai Attila alálnok (nem elírás). Nemzetközi szinten azokhoz az opportunisa, eurokommunista irányhoz csapódnak, amelyek nem a forradalmi utat, hanem a tőkés rendszer békés reformját hirdetik. A Zöld Baloldal tagja az eurokommunizmus fellegvárának számító Európai Baloldali Pártnak. Tagságuk nagyságáról és szervezeteikről nincsenek biztos információink, csak sejthető, hogy egy nagyon kicsi, impotens szervezetről van szó, amit bizonyít, hogy képtelenek voltak elindulni a 2009-es EP választáson.
 Nemrég indult egy másik, baloldalinak mondott kezdeményezés is, Magyar Egyesül Baloldal néven. Ezt a magát mozgalomként definiáló kezdeményezést viszonylag több szervezet hozta létre. Megtalálhatjuk az antiglobalista Attacot, a FIBU-t, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalmat, a Zöld Baloldalt és természetesen a Magyarországi Munkáspárt 2006-ot. A MEBAL abban nem tér el a Zöld Baloldaltól, hogy ez esetben is olyan szervezetek alkotják a mozgalmat, amelyek mögött nem állnak valóságos tömegek, egyik szobából a másikba kötnek újabb és újabb alkut egymással, hoznak létre új szervezeteket. Az Attac soha sem volt képes 20 embernél többet az utcára vinni, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom pedig a MMP 2006 gittegylete. A MEBAL vezetői és arcai szintén megkérdőjelezhető emberek: például Krausz Tamás, az egykori rendszerváltó Népi Demokratikus Platform vezetője, aki megszavazta a gyurcsányi megszorításokat.

A Zöld és egyéb magukat baloldalinak kikiáltó szervezetek célja ugyanaz: megtéveszteni a baloldali szavazót, rábírni, hogy ne a Magyar Kommunista Munkáspártra szavazzon. Meg akarnak akadályozni minden kísérletet, hogy a dolgozó saját kezébe vegye sorsát. A mi feladatunk, hogy a téveszméket eloszlassuk!

 Az általános iskolák 8. osztályos tanulói számára készült az a történelem tankönyv, melyet Bencsik Péter és Horváth Levente Attila írt. Formájában szép kivitelű kötet, retrográd-nacionalista tartalommal. A lektorok között található Ormos Mária ismert historikus, hogy tekintélyével hitelesítse a tankönyv szellemét. Önkéntelenül is eszembe jut Klebelsberg Kuno, Horthy kultuszminisztere. Ő a szép tanodák egész sorát építtette fel, melyeknek tantermeiben azonban mérgező nacionalista oktatás folyt, a revíziós politikát alátámasztandó. A könyv előszavában – mintegy megfogalmazva a szerzők ars poeticáját – az alábbiakat olvashatjuk: „…a szovjet megszállás évtizedei következtek. A nép azonban felkelt a zsarnoki rend ellen, és 1956-ban néhány napra, majd 1990-ben végérvényesen lerázta az igát és megteremtette a szabadságot és demokráciát.”
 A napi politikai célokat szolgáló tankönyv minden részletére nem térhetek ki, csupán a frekventált események egy részének jelzésszerű bemutatására vállalkozom, hogy megvilágítsam azt a szellemet, melyet a szerzők nebulóink félrevezetésére, lelki deformálására alkalmaznak. (Az utcai események bizonyítják a torz magyarságtudat kialakításának következményeit.) A tankönyvírók nagy teret szentelnek a Szovjetuniónak. Keveset foglalkoznak azonban az elért gazdasági, szociális és kulturális eredményekkel, inkább a terrort, a Sztálin ellenfeleivel való leszámolást, az éhínséget, a hiánygazdaságot hangsúlyozzák drámai színekkel. Ez a módszer a szocializmus lejáratására irányul.

A hitlerizmust elítélik ugyan, de nem mulasztják el felvázolni azt a hatalmas építőmunkát, melyet a rezsim fennállása alatt folytattak, a hadicélok infrastruktúrájának megteremtése érdekében. A müncheni megállapodással csak „szőrmentén” foglalkoznak, annál többet a német-szovjet paktummal, a mai szovjetellenes interpretáció szerint. A hitleri és sztálini diktatúrák analógiájának sztereotípiái megfelelnek a jelen politikai elvárásoknak.

„A Tanácsköztársaság szovjet mintára bevezetett vörösterror volt. A Lenin-fiúk gyakran köztörvényes gyilkosságokat is elkövettek.” Szinte szó sem esik a munkáshatalom történelmi vívmányairól, eredményeiről, a Vörös Hadsereg honvédelmi harcairól. Természetesen nem szólnak a nagytőkések és nagybirtokosok antikommunista áskálódásairól sem. A Horthy-rendszer igazi jellegét elhallgatják, s csak ellenforradalmi rezsimről beszélnek, amelynek nem adnak pejoratív értelmezést. Nem szólnak a fehérterrorról, kommunistákkal, szocialistákkal, demokratákkal szembeni „megkülönböztetett” bánásmódról, hallgatnak a megoldásra váró fő kérdésekről: demokrácia, választási törvény, földreform. Gömbössel összefüggésben nincs szó a hitlerizmussal való rokonszenvéről és módszereinek kopírozásáról sem. Viszonylag széleskörűen foglalkoznak az antiszemitizmus kérdésével, de sok vonatkozásban leegyszerűsítenek: nem válaszolnak arra, miért foglalkoztak a zsidók a középkorban elsősorban pénzügyekkel és kereskedelemmel, nem mutatják ki az antiszemitizmus és az osztályharc összefüggéseit. Leírják, bár nem igaz, hogy Horthy önszántából állíttatta le a budapesti zsidóság deportálását. A nyugati tekintélyek ilyetén figyelmeztetései fel sem merülnek.

Elhanyagolják a hazai ellenállási mozgalom tárgyszerű bemutatását. Csak Bajcsy-Zsilinszky Endréről tesznek említést, mintha Rózsa, Schönherz, Ságvári és a partizánmozgalom nem is létezett volna. A kormányzó kiugrási kísérletét nemzeti hőstettnek minősítik. A felszabadulással kapcsolatban a jobboldali frázisokat használják: „újabb megszállás”, kifosztották az országot, megerőszakolták a nőket – Horthy negyedszázados katasztrófapolitikájáról, felelősségéről nem tesznek említést. Megkérdőjelezik a népi demokrácia demokratikus jellegét. A pénzügyi stabilizációt a kisgazdapárt érdemének tekintik. A szocialista éra legjelentősebb „vívmányát” a kommunista terrorban, a hiánygazdálkodásban, éhínségben látják. A diktatúrát túldimenzionálják: bebörtönözték azt, aki nem éltette Sztálint. Az iparosításban nem a technikai előrehaladást, hanem a túlzásokat, s azok negatív hatását domborítják ki. A termelőszövetkezetek nemzetközileg elismert eredményeiről nem tesznek említést.

Mitizálják az 1956-os „forradalmat”. Szerintük, ha történtek is atrocitások, az az ÁVH műve volt. Az ellenforradalom leverését követően megfélemlítést célzó megtorlásokat alkalmaztak. A kádári konszolidációt, az életkörülmények javulását, a politikai légkör enyhülését nem tagadják, de bagatellizálni próbálják. Gúnyolódva szólnak a pozitívumokról: gulyáskommunizmus, fridzsider-szocializmus. Szerintük a „3T” egyetlen engedélyezett művészi irányzata a szocialista realizmus lett. Jó kérdés, hogy mikor jelent meg annyi Jókai, Móricz, Kosztolányi regény és film, mint akkor? Elismerik ugyan, hogy Kádár János alatt valamelyest liberalizálódott a politikai légkör, de csak a „tábor” relációjában. A nyolcvanas évek közepén – a Szovjetunió gyengülése miatt – csökkent a Moszkvától való függés. Az adósságcsapda növelte a nyugat befolyását. Ezt a szervezkedő és erősödő ellenzék kihasználta. A párton belül is aktivizálódott a „reformkommunista” irányzat. 1989-1990 között győzött a rendszerváltás.

A folyamatot tárgyalásos forradalomnak nevezték. Gyökeres politikai és gazdasági változások következtek be, „elbukott” a „pártállam”. Demokratikus átalakulásról írnak, de nem szólnak a kapitalizmus restaurációjáról. Létrejött „minden világok legjobbika”.

„Ha október 26-ra lenne időpontunk egy csípőműtétre, akkor aggódnunk kell-e? A válasz egyértelmű volt: igen.” Ez olvasható a Kisalföld tudósításában. A fa létra, amelyen csütörtök reggel felmászott feltűzni a zöld zászlót Varga Gábor, a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház igazgatója, nem tűnt túl biztonságosnak – végül mégis stabil támaszt nyújtott az országos akcióhoz csatlakozó intézményvezetőnek. Ugyanez nem mondható el a kormányzatról, amely, ha nem biztosítja a kórházak által kért 24,5 milliárd forintot, akkor az intézményeket az év végéig csődbe viszi – mondta Varga Gábor. Győrben már borítékolni lehet, hogy októbertől csak a sürgősségi műtéteknél, az onkológián és a gyermekgyógyításban nem lesz korlátozás, az előre tervezett operációknál azonban igen. A Kisalföld konkrétan rákérdezett a főigazgatónál arra, ha október 26-ra lenne időpontjuk egy csípőműtétre, akkor aggódniuk kell-e? A válasz egyértelmű volt: igen.

A kórházszövetség állásfoglalását a helyszínen kiosztották, ebben az szerepel: „Ha 2009. szeptember 30-ig nem történnek lépések a szükségesnek jelölt intézkedésekben, bejelentjük: ilyen finanszírozási feltételek mellett nem tudjuk biztosítani a betegellátásban még a jelenlegi szakmai minimumfeltételeket sem. Az új minimumfeltételeknek megfelelő engedélyeztetési eljárást nem indítják meg az intézmények, és javasoljuk, hogy az új finanszírozási szerződést se írják alá. Ha október 7-ig nem történnek meg a szükségesnek jelölt intézkedések, úgy önkéntes egészségügyi intézményvezetők éhségsztrájkot kezdenek.

Ha október 14-ig nem történnek meg a szükségesnek megjelölt változtatások, úgy a finanszírozás szűkösségének megfelelően az intézmények korlátozzák az egészségügyi szolgáltatásaikat. Ezzel párhuzamosan az intézmények a biztosítási felügyelettel nem működnek együtt, az esetleges kiszabott bírságot nem fizetik be, és pénzügyi lehetőségeiknek megfelelően csökkentik a szállítói számlák kifizetését.” 

A szocialistának nevezett kormány mindig megtalálja a legelesettebb, legrászorulóbb rétegeket, hogy még egyet rúgjon rajtuk. Másra már nem lehet gondolni, hiszen a betegek, a nyugdíjasok, a gyermekek, a kismamák javadalmainak radikális csökkentése után már a fogyatékkal élőkre is rácsaptak karmaik. Ritkán ragadtatom magam hosszú és cirkalmas dühöngésre, de a minap igencsak adtak rá okot, hogy így tegyek. 

A hír roppant egyszerűen szólt: a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének nyújtott állami költségvetési támogatás, évi 207 millió forint az új költségvetésben 50 millió forintos tétellé alakul. Figyeljünk, nem milliárd, hanem millió forint! (Hol is tartunk az állami vezetők havi fizetésénél?) De itt még csak csendesen szitkozódtam volna. Sajnos, láttam azt a felvételt – amit azóta is rejtegetnek – ami az egyik kereskedelmi csatorna adásában még cenzúrázatlanul lejött. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium megbízott funkcionáriusa konkrétan kijelentette az intézmény előtt: a Szövetség vezetői elherdálják a számukra rendelt pénzt, mivel palotában élnek, dolgoznak, oktatnak. Az már nem jutott el a füléhez, hogy ezt az épületet valaki, úgy száz évvel ezelőtt a látássérültekre hagyta, ezért az övék az ingatlan. Na igen, azt, aki a „privatizáció” híve, biztosan zavarja, hogy nem adhat el egy szép épületet, amelyben a kormányzat számára fölösleges vakok és gyengénlátók teremtik meg életük alapjait, készítenek fel embereket, hogy a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. 

Szerintük nekik is menniük kellene, mint az Pszichiátriai Intézet szerencsétlen lakóinak, akiktől elvehették a „Lipótmezőt”, ahol pszichésen sérült embereket gondoztak szakértelemmel, felelősséggel, törődéssel. Na igen, az állami tulajdon volt. Itt az új ötlet: adósítsuk el a Vakok és Gyengénlátók Szövetségét, adják el az egyetlen tulajdonukat, mert nem tudják fenntartani. Menjenek a látássérültek oda, ahová akarnak, kinek kellenek?! Az IMF-szolgáknak biztosan nem. Adják oda, ami az övék, aztán menjenek a pszichés betegek sorsára: a hajléktalanmenhelyre. Mert nem lesz más lehetőségük. A BKV-s végkielégítések önmagukban sokszorosára rúgnak az említett 207 milliós állami támogatásnak, s nem említettük a többi állami cég vezetőit, de ezzel a költségvetéshez képest nevetséges összeggel tőlük megvonják mindazt, ami évtizedeken át megteremtette számukra az emberhez méltó életet.  Ha 50 millióra csökkentik a támogatást, bezár a Vakvezetőkutya Kiképző Iskola, megszűnik a vakvezető kutyakiképzés, nem nyit ki a hangos- és Braille-könyvtár, nem lesz Braille-nyomtatás, nem készülnek pontírású folyóiratok, könyvek, nem tudják biztosítani a látássérültek segédeszköz ellátását, nem olvasnak fel hangoskönyveket a stúdiójukban, nem lesz speciális tankönyvellátás a látássérült gyermekek számára.

Ismét csend van a multimilliomosok, milliárdosok megadóztatásáról. Szóba sem kerül a luxusadó. A multiknak adott pénzek, adókedvezmények továbbra is tabuk. Pedig jó kérdés: összesen nekik vajon mennyit adhattak? A szocializmus gyermeke vagyok, szó szerint is, ma már biztosan nem vinné rohammentő koraszülő anyámat az ötven kilométerrel arrébb lévő megyei kórházba. Nekünk még megtanították, hogy az időseken, elesetteken segíteni kell. Öreg néninek segítünk szatyrot cipelni, fehér bottal közlekedőtől megkérdezzük a zebránál: segíthetünk-e? Kik voltak ezeknek a szülei? Honnan ez a mértéktelen kapzsiság? Honnan ez az embertelenség? S hol a határa?